Hagyjuk-e unatkozni a gyermekünket?

Mi történik akkor, amikor megóvjuk gyermekeinket az unalomtól? - A Journal of Experimental Child Psychology című folyóirat cikkéből megtuthatjuk a választ. 
Amikor vég nélküli szórakozást és aktivitást biztosítunk gyermekeinknek, nem a képzelőerejüket oltjuk ki? – teszi fel a kérdést cikkében Teresa Belton.
A könyvektől a művészeten, az edzéseken át egészen a tabletekig és a televízióig, sok szülő minden erejét bevetve igyekszik szórakoztatni és képezni a gyermekét. De vajon mi történne, ha időről időre csak egészen egyszerűen hagynánk őket unatkozni? Hogyan hatna ez a gyermekek fejlődésére?

Akkor kezdtem el az unalomról gondolkozni – írja Belton – amikor a 90-es években azt kutattam, hogy a televíziózás hogyan befolyásolja a gyermekek történetmesélési képességét. Meglepődve tapasztaltam, hogy különböző iskolákban tanuló, 10-12 éves gyermekek által írt történetek mennyire szegényes képzelőerőről tanúskodtak. Igazából az érdekelt, hogy ez mennyire írható a televíziózás rovására. A korábbi kutatások szerint a televíziózás valóban csökkenti a gyermekek képzelőerejét. 
A TV-nézésnek a képzelőerőre gyakorolt nyilvánvalóan negatív hatása jelentős, de igazából a képzelőerő fontos ebben az összefüggésben. Nem csak személyes gyarapodásunk szempontjából, de az empátiához is elengedhetetlenül szükség van a szabad képzelődésre, mert ez az alapja egyéni és társas fejlődésünknek. Az unalom szerepe itt azért fontos, mert a gyerekek (és a felnőttek is) gyakran azért zuhannak a képernyő, manapság az egyéb kütyük elé, hogy elűzzék azt.
Néhány évvel a tanulmányom elkészülte után arra lettem figyelmes, hogy egyes kreatív foglalkozást űző szakemberek többször beszélnek arról, hogy az unalom milyen fontos szerepet töltött be és tölt be mai is a kreativitásukban. Néhányukkal interjút is készítettem. Egyikőjük, a színésznő és írónő Leera Syal, arról számolt be, hogy mennyire lekötötte a nyári szünetekben az, hogy ablakából a vidéki tájat bámulta, vagy az, hogy a megszokott, környezetén kívül tevékenykedett, például a szomszéd nénitől sütni tanult. Az unalom arra is rávette, hogy elkezdjem naplót írni. Ez lehet, hogy még az írói karrierjét is megalapozta. Szerinte nagyon felszabadító, ha úgy lehetünk kreatívak, hogy annak nincs más oka, csak az, hogy szabadok vagyunk, és valamivel ki akarjuk tölteni az időnket. 
Susan Greenfieldnek, az ismert neurológusnak sem volt túl sok dolga gyermekkorában, ezért sok időt töltött rajzolással és történetírással. Ezek akár előfutárai is lehettek későbbi munkájának, amelyben az emberek viselkedését tanulmányozza.
A sportolás, zenetanulás és egyéb délutáni elfoglaltság kétségkívül hasznos a gyermek fizikai, szellemi és kulturális, valamint szociális fejlődése szempontjából, de a gyerekeknek önmagukra is nagyon nagy szükségük van. Fontos, hogy egyszerűen kikapcsoljanak a külvilág ingerözönéből, hogy álmodozzanak, hogy a saját gondolataikat és késztetéseiket kövessék, hogy felfedezzék egyéni érdeklődésüket és adottságaikat.
Nem kell, hogy kreatív tehetségek legyünk vagy speciális szellemi adottsággal rendelkezzünk, hogy profitálhassunk az unalomból. Fontos, hogy hagyjuk gondolatainkat időről időre vándorolni, hiszen ez alapvetően lelki egészségünk és működésünk szempontjából is előnyös. Egy tanulmány szerint egyszerű, rutinszerű tevékenység közben hasznos, ha hagyjuk gondolatainkat csapongani, mert nagy valószínűséggel új ötletek jelennek meg képzeletünkben vagy hirtelen problémáinkra is választ találunk. Tehát egész egyszerűen jó, ha abban segítjük gyermekeinket, hogy a piszmogásban is találják meg az örömüket. Fejlődésük ne csak állandó sürgetettségben és elvárások közepette történjen, amikor mindig van valami aktivitás, de legalábbis is unaloműző szórakozás, hanem kikapcsolt állapotban is.